A tánc és mindennapjaim

A tánc számomra mindig magát az életet jelentette, az állandó mozgásban levőséget, a körforgást, vitalitást.  Úgy érzem, különös kapcsolat van köztünk, a tánc és köztem. Régi-új ismerősként köszöntöttem őt újra és újra, amikor egy-egy táncos mozgásformába belekezdtem. A lényeg a táncolás volt, mindegy, hogy néptánc, hip-hop, vagy társastánc a neve. A világban is minden mozgásban van, így én is mindig mozgásban akartam lenni a saját világomban. A tánc közösségeket is hozott magával, mindegyik másféle világot teremtett, de egyikben sem maradtam túl sokáig. Míg rátaláltam a hastáncra, vagyis inkább a hastánc talált rám. Mégpedig egy török fiú által, aki egy iskolai program keretein belül talált meg engem. A véletlen láncolatain keresztül pedig eljutottam a hastánchoz és máig megmaradtam világában.

Eddigi életemre visszagondolva leszögezhetem, hogy későn érő és álmodozó típus vagyok. Viszont ezt másokhoz viszonyítva állapíthatom csak meg. Magamhoz viszonyítva mindent pont akkor éltem meg, amikor kellett, amikor nekem a legjobb volt. Gondolok itt arra, hogy amíg az általános iskolai osztálytársaim (felső tagozatban) nagyban az öltözködéssel, sminkeléssel és nem utolsó sorban a fiúkkal voltak elfoglalva, addig én kalandos regények hősnőinek bőrébe bújva elmélkedtem a világról, vagy álomszerű képek festésével foglalatoskodtam, illetve a zene és tánc világában éreztem otthon magam. Szerencsére nem voltam azért teljesen egyedül ezekkel az élményekkel, legjobb barátnőm velem tartott és társam volt az elmélkedésben és a zene, illetve táncszeretetben.

Ráérősen haladtam életem lépcsőfokain és egyre inkább rájöttem, hogy a tánc is velem együtt haladt, és ahogy én nőttem, úgy velem nőtt ő is. A néptánccal kinőttem félénkségem és nyitottabb lettem. A jazz-balettel kinőttem a testem kontrollálhatatlanságát és egyre jobban tudatosult magasságom, többletsúlyom. Minden táncfajta az örömérzeten felül tanítást is adott. A moderntánc lazaságra, könnyedségre tanított, a társastánc büszkeséget és tartást kölcsönzött (a helyes testtartásra is megtanított). Ekkor indultam el a nővé válás útján. A mozdulatok nyelve már nemcsak gyermeki érzelmek kifejezését jelentette, hanem a nő és férfi közötti viszonyok, párbeszédek kifejezését is. Párban táncoltunk, a másik nem érintése, vezetése meghatározó volt. A rumbát például párunknak kellett előadni, az instrukció pedig az volt, hogy csábítsuk el, nyűgözzük le őt. Én eléggé gátlásos voltam, főként túlsúlyom miatt és amiatt is, hogy még nem értem meg erre a szerepre. Zavarban voltam és tanácstalan. Nem tudtam hogyan kell megélnem saját nőiségem, akkor még nem tudtam felszínre hozni a bennem mélyen szunnyadó női ösztönt, vonzerőt. Eltaszítottam inkább magamtól, elmenekültem e tánc és érzésvilág elől és valami mást kerestem ismét.

A hastánc elsősorban azért volt annyira kedves számomra már az elején, mert nem kellett hozzá pár, nem kellett másokhoz alkalmazkodni, a saját világomban maradhattam, de mégis közösségben. Lassan, fokozatosan éreztem rá a mozdulatokra és jelentéseikre és ezáltal cseperedtem nővé. A hastánc nem sürgetett, nem követelőzött, nem voltak elvárásai, mindent a saját tempómban, nekem tetsző módon érhettem el és tehettem meg.

Elkezdtem többet foglalkozni a külsőmmel, megtanultam előnyösen kisminkelni magam és próbálgattam milyen ruhák illenek hozzám a legjobban. Megszerettem a testem és már nem zavart, hogy nem vagyok olyan vékony, mint a többiek. Amikor az első hastáncruhámat megvarrattam, nem érdekelt, hogy kilátszik a hasam és majdnem az egész lábam is. Felvettem az elkészült ruhát és királynőnek éreztem magam, de legfőképpen igazi nőnek, aki mostmár tudja, hogyan kell bánni természet adta eszközeivel és nem fél kifejezni a benne dúló érzelmeket.  

Főként a tinédzser korban fontos, hogy különlegesnek, egyedinek érezzék magukat a fiatalok. Ezért jár például egyikük-másikuk vad, fekete ruhában és csatlakozik a motorosok és rockerek közösségéhez, hogy legyen valami megkülönböztető stílusa, ami egyedivé teszi. Én is így éreztem. Egy még kevéssé ismert, titokzatos tánc, mely csodaszép zenéket, ruhákat és sminket hoz magával, csakis különleges lehet, és méltó a figyelemre, elismerésre. Büszke voltam, hogy ezt a műfajt gyakorlom.

Később a tánc egyfajta lelki béke szigetévé vált, egy olyan mentsvárrá, ahová bármikor el tudtam vonulni a mindennapi gondok elől. A gondok pedig jöttek, nem is kevesen. Egyre több és nehezebb problémával kellett szembenéznem. Úgy éreztem (és érzem ma is), hogy a tánc nagyban segített megoldani ezeket és általa továbblendültem az akadályokon. Ezen felül megtanultam bánni a testemmel, a nőiességemmel. Közelebb kerültem saját magamhoz, rengeteget tanultam, fejlődtem és ez a mai napig tart.

A tánc a mindennapjaimban nemcsak mozgásforma, hanem önmagamba fordulás, meditáció, a béke állapota. Egy olyan fiktív hely, ahová bármikor, ha lehetőségem van rá, elmehetek, mindig a segítségemre siet, megnyugtat, örömmel tölt el. A varázslatos zene egyből megteremti ezt a hangulatot, érzésvilágot, mely számomra kedves és remélhetőleg mindig az is marad.